01. fejezet

Húha, hát köszönöm a három feliratkozót. Egy hét elteltével ismét itt lennék egy résszel, pontosabban az első fejezettel, remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket.
Csók:
Diana D.

 A bejárat felé siettem, hogy minél kevesebb eső érje a hajamat és a bőrömet, így is rengeteg időmbe tellett, mire elértem, hogy normálisan nézzen ki a fejem. Hiába voltam a kapucnimba burkolózva, a kocsim – ami ezúttal a kávézó előtt parkolt – pont annyira volt messze a fedett helyiségtől, hogy a vékony textília átázzon. Magamban elhordtam mindennek az angoloknak jutott időjárást.
Ahogy átléptem a küszöböt, szabaddá tettem nedvessé vált hajamat. A pult felé igyekeztem, hogy egy kellemes, meleg italt fogyaszthassak a manó társaságában, ha már a csodálatos reggeli klíma elcseszte a kedvemet, habár ennek köszönhetően lényegesen kevesebben voltak a kávézóban. Tulajdonképpen a manót sem akartam annyira, mint visszakapni Ninát. Igen, az ausztrál szupermodellemet akartam a hálómban, egy szexi fehérneműben, vagy anélkül. Gondolatban dorgáltam magam. Csak a saját súlycsoportoddal, Ed. Te sem akarod, hogy kihasználjanak, ugye? Vissza a manóhoz.
Ám ezúttal nem ő állt ott, hanem Adrian Fitz. Hirtelen vigyorodtam el, már vagy ezer éve nem találkoztunk. Amint ő is vette a fáradságot, hogy felemelje a fejét fáradtan elmosolyodott.
Tulajdonképpen alig változott. Fekete haja most is rövidre volt nyírva, a felső ajkát eltorzító seb még mindig a helyén volt.
- Ed, istenem, nem is emlékszem, mikor láttalak utoljára.
Bólintottam.
- Régen. Tudod, elfoglalt ember vagyok. Koncertek, dedikálás, interjúk, csajok… - az utolsó szót elnyújtottam, és egyenesen a szemébe néztem.
Tudtam, hogy ő elkötelezte magát egy mellett, és két és fél éve azt mondta nekem, hogy senki mást nem akar, mégse hittem, hogy örökéletű lesz. Persze nem kívántam nekik semmi rosszat, csupán fiatalnak tartom még a holtodiglanhoz.
Tulajdonképpen Lottie a legjobb dolog, ami a testvére halála után történhetett vele. A lány mindig ott volt vele, ha esett, ha fújt, és tényleg úgy viselkedtek, mint akiket egymásnak teremtettek. Olyan hányingerkeltően édesek voltak. Vagy undorítóak, ez nézőpont kérdése, bár nem hiszem, hogy olyan nagy különbség lenne a kettő között.
- Ja, persze, Don Juan – legyintett.
Aú, ez fájt.
Ajkaimat összepréselve próbáltam nem hangot adni sértődöttségemnek, amit az előbbi kijelentése váltott ki. Miért olyan nehéz elhinni, hogy egy nőnemű ember keresheti, sőt, élvezheti a társaságomat?
- Ha érdekel, éppen egy tudósok által generált szépséggel vagyok – pontosabban voltam.
- Aha.
- Mindegy. Te, a lány, aki tegnap este dolgozott, ő ki?
Mosolyogva megrázta a fejét.
- Azt hittem, van nőd. Egy genetikai csoda, vagy mi.
Ujjaimmal ritmusosan doboltam a pulton, amíg ő kinevetgélte magát saját, poénnak szánt mondatán. Igazából én egy cseppet sem tartottam viccesnek. Egy leginkább grimaszra hasonlító mosolyt intézem felé. Szerencsére elég hamar vette a lapot, és abbahagyta szegényes humorának tetszésnyilvánítását.
- Pattie, azt hiszem így hívják. Nem itt dolgozik, csak néhány napig helyettesíti a „barcinőjét” – forgatta a szemeit, és a pultra hajolt. A kezében tartott filctollal játszott, miközben nekem magyarázott. – Kedves lány, de nagyon csendes. Ha akarod, kiderítek róla pár dolgot.
Az íróeszköz végét a szájába vette, és felvonta a szemöldökét. Felnevettem.
- Kösz, Sherlock, megoldom egyedül is – mondtam, de megálltam egy pillanatra. – Ha jobban bele gondolok, nem lenne rossz tudni, hogy mikor dolgozik.
Mindentudóan nézett körbe, mintha azt akarná tudni, hogy figyel-e minket valaki. Pechére a kávézó majdnem összes szempárja felénk – pontosabban felém, de ez kicsit egósnak hat – tekintgetett. Nem zavartatva magát áthajolt a pult felett, és intett, hogy én is húzódjam közelebb. Nevetséges volt.
- Most jön be az ajtón.
Hátrakaptam a fejem, és valóban ott volt. A lófarka teljesen elázva tapadt a nyakára, csak úgy, mint a pulcsija a felsőtestére. Igen, mellesleg tényleg eléggé rendben volt. Egy pillanatig átfutott bennem, hogy talán szégyellnem kéne magam a nyílt méregetés miatt, de rájöttem, hogy pasiból vagyok, úgyhogy ez gyakorlatilag társadalmilag elfogadott. Szóval tovább elemeztem a látványt. A lábára most egy világos, eső-áztatta farmer került, kicsit le volt csúszva, de nem annyira, hogy csúnya legyen. Az arcát szeplők tarkították, és ajkai aránytalanul vastagok voltak, de szép volt. Bár nem az a fajta, akikhez én vonzódom, de csinos.
Mosolyogva nézett Adrianre, akinek addigra már egy piros, bőrkötéses kiskönyv volt a kezében. Az, amibe a lány előző nap irkált. Hirtelen erős késztetést éreztem arra, hogy megnézzem, mit is rejteget benne.
Könnyed léptekkel suhant át az asztalok között, és kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a barátomtól az említett tárgyat.
- Ó, nagyon szépen köszönöm, Fitz. Jövök neked egyel.
Elvigyorodott.
- Majd behajtom.
Hevesen bólogatott, majd rám pillantott.
Halkan motyogott egy „sziasztok”-ot, és már csak az ajtó csapódását hallottuk. Érdekes. Míg Adrian a nyalókájának a papírjával szórakozott, nekem más sem járt a fejemben, csak hogy mi lehet abban a könyvben. Gyerekes kíváncsiság, azt hiszem. Hirtelen lendültem előre, és halkabbra véve a hangerőmet kezdtem faggatni Adriant.
- Mi van abban a könyvben?
A szájába dugta a piros gömböt, majd visszahúzta, mielőtt válaszolt volna.
- Újratervezte az atombombát. Komolyan mondom, zseniális, amit az a nő művel. Nagy hasznát vesszük majd a harmadik világháborúban.
A szarkasztikus megjegyzésére csak a szememet forgattam. Persze, ő Adrian, nyilván nem vesz semmit komolyan, soha nem is vett, de azért reménykedtem benne, hogy egy kicsit együtt érzőbb lesz, és segít.
Sóhajtottam
- Ne már, komolyan azt hiszed, hogy belenéztem a könyvébe?
Megráztam a fejem. Dehogyis.
- Mindegy, valamit kitalálok – legyintettem. – Légy jó!
Megfordultam, és kisétáltam
- Ugyan, kérlek – hallottam a hátam mögül.

Mindig is szerettem eső után sétálni, mert ilyenkor mindig frissebb a levegő. Persze, itt északon nincs hiányunk csapadékban, így mindig ki kell használni a két zivatar közötti rövid időt.
Mint egy rossz kisgyerek, direkt beletapostam az összes pocsolyába. Éreztem, ahogy a sportcipőm átnedvesedett, és a lábam lehűlt, de túlságosan nem érdekelt. Meneteltem előre újabb tócsákat keresve.
Hiányzott Nina, hiányzott a mindennapos szex, és hiányzott anyukám palacsintája. Nem voltam olyan helyzetben, hogy bármelyiket is megkaphattam volna. Ezeken felül tudni akartam, hogy mi volt abban a könyvben, és arra gondoltam, bárcsak jobban vonzódnék az átlagos kinézetű lányokhoz.
Dühömben beleugrottam egy pocsolyába, úgy rendesen, lendülettel, és éreztem, hogy ezúttal a farmerem szárai is átáznak.
- Ajjaj, mit ártott neked szerencsétlen kis vízfolt?
Fejemet felkapva meglepetten konstatáltam, hogy a vörös hajú lány beszélt hozzám. Kedvesen elmosolyodott, majd mellém sétált.